Kicsit bővebben a szálalásról:

A szálalás végeredményben olyan erdőgazdálkodási üzemmód, amely leginkább kielégíti a természetközeli erdőgazdálkodás
ismérveit.
A szálalásra az elmúlt évszázad folyamán nagyon sok meghatározás született. A szálalás jellemzőinek megfogalmazásával kaphatunk megfelelő meghatározást a szálalás fogalmára:
A „szálalás” (németül „Plentern”, angolul „selection cutting”) a faállománynak évről évre megismétlődő, állandóan folyó, szálanként történő kitermelése úgy, hogy az egész faállomány szerkezetében lényeges változás ne álljon elő.
Olyan erdőkezelési mód, ahol mindig teljes borítottságot ad az erdőállomány, ezért mindig többkorú (teljes korspektrumú),
általában sok fafajú, csoportos szerkezetű, vagy szálanként elegyedő.
A klasszikus szálalás során összekapcsolódik a vágás, a felújítás és a nevelés (Májer, A., 1994). A szálaló erdőben többnyire minden korosztály jelen van. A szálaló erdő vertikálisan tagolt egy felső és egy középső koronaszintre, valamint egy cserjeszintre. A felújulás egyes vágásérett, vagy kitermelendő fák („szálak”) helyén többnyire természetes módon történik. A szálalás nem terület-, hanem faegyedcentrikus üzemmód. Az őserdő, vagy a természetes erdő dinamikájának fejlődési fázisai egy területen egymás mellett megtalálhatók a szálaló erdőben azzal a különbséggel, hogy az őserdei faanyag-bomlási fázist megelőzi az ember a  hasznosítással. A szálaló erdő „örökerdőnek” minősíthető, azaz a szálaló erdő területét mindig erdő borítja.
Az egyik német erdészeti klasszikus azt írta, hogy a szálalás egy fajta rablóvágás (”Plenterschlag ist ein Plünderschlag”), mert kifosztja az erdőt a legjobb és legértékesebb faegyedek kitermelésével. Nyilván ma újra meg kell határozni a hasznosítás céljait. Ha az adott erdő gyenge termőhelyen áll, akkor lehetséges, hogy nem célszerű nagy vágásterületeket létrehozni, mert azokat a bevételhez képest csak nagy anyagi ráfordítással, vagy akár csak veszteséggel lehet felújítani. Itt csak a vágásérett, aránylag értékes szálak hasznosíthatók, a keletkezet lékek „biológiai automatizáció” során természetesen, többnyire emberi beavatkozás, vagyis
gazdasági ráfordítás nélkül újulnak fel. Ezt a megközelítést „Low-input forest management”-nek, vagyis „alacsony (anyagi) ráfordításos erdőkezelésnek” lehet nevezni. Abban az esetben, ha a szálalást olyan erdőállományban végezzük, ahol szálanként értékes faegyedek (például lemezipari rönköt adó fák) találhatók, a területegységre vonatkozó anyagi ráfordítás megnőhet (többször kevesebb faanyagért kell felvonulni gépekkel, munkaerővel), viszont a területre és a kitermelt
faanyag mennyiségére vonatkozó bevétel és ezzel a haszon is magasabb lehet a vágásos, területcentrikus üzemmódokban kezelt erdőkhöz hasonlítva.
A szálaló üzemmódban kezelt erdőkben nem keletkezik vágásterület, ez különbözteti meg a szálalást a szálaló vágásoktól (németül „Plenterhieb”, vagy „Plenterhau”, angolul „selective cutting”). A szálaló vágás, vagy régi néven szálaló vágásos felújítóvágás, vagy egyszerűen szálaló felújítóvágás, olyan felújítóvágásos fakitermelési és erdőfelújítási módszer, amelynek végzése során az egész vágásterületen 30-60 év alatt termelik ki az idős faállományt
úgy, hogy a helyén természetes úton fiatalost biztosítanak.
Tehát van vágásterület, de annak felújítási időszaka igen hosszú; több mint 30 év és megközelíti az állomány vágáskorának felét (Májer, A., 1994). Az eljárás nem zárja ki, hogy egyes idős, tulajdonképpen vágásérett faegyedeket és facsoportokat hagyásfaként, vagy hagyásfa-csoportokként megmaradjanak a fiatalos közepette a biológiai sokféleség megőrzése, illetve növelése érdekében.
Lényeges a szálalás és (az esetleg évtizedekig elhúzódó) természetes felújítás közötti különbség megértése. A természetes felújítás esetén a központi kérdés a felújulás.
Ennek érdekében dolgoznak, az újulat létrejötte, megmaradása alapvető cél. Ha van újulat (teljes területen, vagy csoportokban), akkor a megmaradásának biztosítása a fő feladat, ezért további bontásokat végeznek, mintegy az újulat irányítja, hajtja a további munkákat. Ez azonban sok esetben túlzottan gyors ütemet jelent, a természetes folyamatokat meghaladó erőltetett sebességet, de az felújítás logikája szerint ez helyes is. Ha megjelent egy jó újulat, szinte kényszerként éli meg a gazdálkodó, hogy bontani, majd végvágni kell, mert különben az újulat fény hiányában elhal, vagy elsorvad.
Ez a legfőbb különbség a felújítás és a szálalás között tehát: a felújítás során az erdőgazdálkodó kényszert érez, míg a szálalásnál nem és nem is szabad, hogy érezzen. A kényszer egyébként annál nagyobb, minél fényigényesebb egy fafaj és annál kisebb minél árnyéktűrőbb, de a helyi szokásoknak, kialakult gyakorlatnak is nagy szerepe van ebben. A nagyon elnyújtott szálalóvágásnál már alig érezhető ez a kényszer, de végső soron megfigyelhető. Az idealizált szálalásnál (kialakult szálaló erdőben, de nem az átmeneti helyzetben) semmilyen kényszerítő hatása nincs az újulatnak, tehát a munkák, belenyúlások ütemét, „a tempót nem az adódó újulat diktálja”. Az alapvető logika az, hogy egyenként, vagy kis csoportokban lehet kitermelni a kijelölt fá(ka)t, és az ott keletkező csoportban „melléktermékként” mindenképpen megjelenik az újulat, tehát az erdőgazdálkodónak az újulattal nem kell foglalkozni. Ha nem vágtunk elég
nagy léket az erdőben, akkor azt benövik a koronák, ha elég nagyot vágtunk, akkor megjelenik az optimális újulat, ha túl nagyot vágunk, akkor esetleg az elegyfafajok, pionír fafajok újulata jelenik meg. A szélsőséges esteket leszámítva, mindhárom könnyen kezelhető: az elsőnél nincs teendő, illetve
később lehetőség van egy további belevágásra, a másodiknál és harmadiknál sincs. Természetesen csak akkor, ha nem gyakran, vagy nem túl nagy területen fordul elő, de azt már nem is szálalásnak hívják. Elegyfafajokra is szükség van az erdőben. Az elegyfafajok újulati foltjának védelmében esélye van a főfafajoknak is megjelenni, ami a későbbiekben akár uralkodóvá is válhat azon a területen. Amennyiben az erdőben 1-2 túlbontott folt keletkezik, attól az egész erdő még nem feltétlenül „romlik le”, hiszen a többi csoport feltehetően optimális lesz, vagy lehet. A belenyúlásokat inkább óvatosan kell végezni, mintsem túl erősen. A szálalás vezérelve a türelem.

A szálalás fogalmának megértéséhez szükséges jellemzőket a Pro Silva Egyesület által meghatározott alapelvek és szempontok a jelen kor igényének megfelelő módon fogalmazzák meg.

Miért van szükség a szálalásra?
Az utolsó évtizedekben Magyarországon lezajlott társadalmi és gazdasági változások az erdők és az erdőgazdálkodás szerepét jelentősen átértékelték. Az erdők hármas funkciója (gazdasági védelmi és közjóléti) már a hetvenes évek óta szerepelt a köztudatban, de a gyakorlati erdőgazdálkodásban a gazdasági funkció mögött a védelmi és főleg a közjóléti funkció – néhány kivételtől eltekintve – háttérbe szorult. Az utóbbi néhány évben megváltozott a helyzet. A társadalom igénye és az emberek érdeklődése az erdő nem gazdasági funkcióinak felerősödését eredményezte. Ebben szerepe lehetett az erdei üdülés, kikapcsolódás iránti
megnövekedett igénynek, valamint a korábbi környezetkárosítások napfényre kerülésének is.
Összhang van a szakemberek és az erdővel hivatásszerűen nem foglalkozók között abban a tekintetben, hogy a vidéknek és az országnak elemi érdeke az ökoturizmus fejlesztése és ez csak a természetközeli erdőgazdálkodás segítségével lehetséges. Egy térség lakóinak boldogulása szempontjából ennek sokkal nagyobb lehet a jelentősége, mint a hagyományos erdőgazdálkodás előnyeinek. Nyíltan megfogalmazódott az igény: olyan erdőgazdálkodást kell folytatni – ahol lehet – hogy „ne keletkezzen vágásterület”, hogy megmaradjon az erdőterületek állandó fával való borítottsága.
A közvéleményt sokkal jobban érdekli az erdőterületek állandó borítottságának megmaradása (van-e üres vágásterület), mint az hogy történik-e fakitermelés az erdőben.
A másik társadalmi igény, a védelem a korábbinál markánsabban került előtérbe. A környezetvédelmi és természetvédelmi szemléletmód világszerte tapasztalható terjedése, a társadalom környezettudatosságának növekedése hazánkat is elérte és minden területen érezteti hatását. Egyre több ember figyel érzékenyen az erdők állapotának változására, a természeti értékek, tájkép védelmét egyre többen tartják fontosnak. Ez a figyelem mára politikai tényezővé vált, hazánkban ugyanúgy, mint Európában. A jogalkotásban is egyre nagyobb mértékben veszik figyelembe a környezet- és természetvédelmi szempontokat. Az erdő alapvető tájképalkotó tényező, ezért az erdőgazdálkodásnak tájképvédelmi többletfelelőssége is van. Különösen igaz ez települések, utak közvetlen közelében. Az erdő védelmi funkcióinak jelentősége felértékelődött. Különösen igaz ez az erdő környezetés természetvédelemben betöltött szerepére. Ezt a folyamatot
segítette, hogy a rendszerváltozást követően, az Európai Unióhoz történő csatlakozás során, számos, a környezet és  természet védelmét követelő civil szerveződés jött létre, amelyek elvárásaikat nagyon markánsan fogalmazzák meg és igyekeznek minden eszközzel érvényesíteni. Annak ellenére, hogy a megfogalmazott igények esetenként túlzóak, vagy tévesek, végeredményben feltétlenül környezetünk és a természet védelmét szolgálják. A társadalom szemléletmódjának
változása természetesen hat az erdőgazdálkodásban résztvevő szereplőkre (jogalkotók, tulajdonosok, erdészeti irányítás és hatóság, erdőgazdálkodók) és folyamatosan kikényszeríti az erdőgazdálkodás változását, fejlődését.
E társadalmi igényeket tartósan elhárítani nem lehet (nem is célszerű), elébük kell menni és a társadalmi nyomásnak engedve, annak megfelelő új prioritásokat kell megfogalmazni. Az erdőgazdálkodás részére a társadalmi elvárásoknak megfelelően új célokat és módszereket kell adni.
Magyarországon általánosan elfogadottnak tekinthető a közjóléti és védelmi célok elsődlegessége a legtöbb természetszerű erdőben, de a legtöbb állományban emellett fatermesztés is folytatható.
Az erdésztársadalom belső reformtörekvései is előtérbe kerültek az utóbbi egy-két évtizedben. Erdészek, erdőgazdálkodók, erdőtulajdonosok az elmúlt 40-50 év „szocialista nagyüzemi” erdőgazdálkodásának nyilvánvaló hátrányait (nagy tarvágások, nem őshonos fafajok túlzott elterjesztése) felismerve új utakat kerestek. Jól látható ez az erdőtörvényben is, ahol például rögzítik, hogy lehetőleg őshonos fafajokkal kell az erdőfelújításokat elvégezni és a véghasználati területek nagyságát is maximalizálják.
A nemzetközi erdészeti trendek közt is megfigyelhető egy jelentős, tudományosan megalapozott áramlat, amely a természetes folyamatokra szándékozik alapozni az erdőgazdálkodást, ugyanakkor a nyereségről sem kívánt lemondani (például a Pro Silva-mozgalom).
A korábbi évtizedek monokultúra-szerűen ültetett, nem őshonos fafajú erdeiben tapasztalható nagy mértékű erdőkárok ugyancsak az elegyes, őshonos erdők kialakítására, fenntartására ösztönöznek.
A globális felmelegedés is az őshonos, természetszerű erdőgazdálkodásra irányítja a figyelmet. Az őshonos klimax-társulások a klímaváltozás miatt sérülhetnek, sőt akár végérvényesen el is tűnhetnek, de az őshonos természetszerű erdőknek (általánosan elfogadott vélemény szerint) nagyobb az alkalmazkodó, önszabályozó, és
felújulóképessége, mint az egyéb erdőtársulásoknak. Ennek oka a faji és fajon belüli sokféleségük (például koránfakadó, fagytűrőbb, szárazságtűrőbb fajok és egyedek). A jelenleg prognosztizált klímaváltozás az egyes humid klímazónák visszahúzódását és a szárazabb (például erdőssztyepp) klímazóna növekedését jelzik (Mátyás, 2006), ez azonban nem jelenti az őshonos erdők kipusztulását, csupán – a változás nem túl gyors lefolyását feltételezve – átcsoportosulását, vagyis például a bükkös állományok egy része vélhetően gyertyános-tölgyessé alakulhat. Az állományok átalakulása azonban még csak feltételezés. Minden esetre nyilvánvaló,
hogy a folyamatos erdőborítás klímastabilizáló hatása a legerősebb.
Az egyre szélsőségesebb időjárás következtében fellépő szélsőséges vízjárás megelőzése is – különösen a vízgyűjtők meredekebb területein – a folyamatos erdőborítást biztosító, természetközeli erdőgazdálkodást követeli.
A szakemberek és a laikusok globálisan is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az inváziós növények (a fafajok közül az akácon kívül például az amerikai kőris, zöld juhar, kései meggy) által okozott károknak, a nem őshonos fajok terjedésének/elterjesztésének az őshonosak rovására.
Az erdészek is a saját bőrükön érzik a fenti gondokat, mivel a közjóléti igények nagyon gyakran összecsengenek a szintén közérdeket megtestesítő védelmi (természetvédelmi, talajvédelmi, vagy éppen honvédelmi) érdekekkel. Nyilvánvalóvá vált, hogy az erdőgazdálkodás az új céljaihoz és az elveihez új módszerek is kellenek. Fontos leszögezni, hogy nemcsak az erdőnevelés szakterületére, de az erdőgazdálkodás más ágazataira, valamint a kiegészítő tevékenységeinek teljes skálájára is igaz az előzı megállapítás.
Az elmúlt években már sok kísérlet történt a „természetszerű” erdőgazdálkodási eljárások meghatározására, annak megfogalmazására, hogy a mai magyarországi viszonyok között hol, hogyan lehet természetszerű erdőgazdálkodást folytatni. Születtek eredmények, ismertek a szakmai közönség körében a régen alkalmazott szálaló erdőgazdálkodás, a készletgondozó erdőkezelés, valamint a „Pro Silva” elvek alkalmazásával elindított erdőnevelési kísérletek eredményei, de a gyakorlatban egyik elv, eljárás, módszer sem tudott (még) meghonosodni.
A szálalás nem csak egy olyan erdőgazdálkodási forma, amely az ökológiai szempontok figyelemmel kísérése mellett nyereséges erdőgazdálkodást tesz lehetővé, hanem ideális eszköz a ma még jelentős számban előforduló természetszerű erdő fenntartható kezelésére, sőt állapotának javítására és így a legjobb elv a Natura-2000-területek fenntartására.
A kérdés erdőművelési-erdőnevelési oldala részben már ismert. Tudásunk néhány erdőtípusra korlátozódik, ezért szükséges bővíteni ismereteinket ezen a téren. Különös tekintettel arra, hogy Magyarországon a faállományok nagyobbik fele – a jelenlegi hivatalos álláspont szerint – természetes módon nem újítható fel. (Elvileg minden, csiraképes magot termő faállomány alkalmas lehet természetes újulásra.) Teljes körűen nem ismerjük, hogy a különféle fafajokból álló, többkorú állományokban milyen természetes újulási folyamatok játszódnak le, milyen irányban változtatják ezek az állományok összetételét, életfolyamatait. Elképzelésünk van arról, hogy ezekben az állományokban hogyan, mennyi és milyen faanyagot lehet kitermelni az állomány fennmaradásának és természetes működésének veszélyeztetése nélkül, de jelenleg ezt tudományos alapossággal bizonyítani még nem tudjuk.
Fontos kérdés az így kezelt állományokban alkalmazott fakitermelési technológia kiválasztása. Nem javasolt a nagy gépek használata, hiszen a fakitermelési munka után fennmaradó faegyedek minden korosztályt és méretcsoportot képviselnek, megmaradásuk a biztosítéka az állomány fennmaradásának. A kíméletes   fakitermelés csak a legkisebb, legkíméletesebb eszközök használatával biztosítható.
E technológiákra vonatkozóan a nevelővágások kíméletes módszereire vonatkozó ismereteink felhasználhatók, alkalmazhatók. Meghatározó kérdés az alkalmazott erdőgazdálkodási módszer gazdaságossága is. Hosszútávon a legszebb gazdálkodási elvektől sem várhatjuk el, hogy működjenek, ha azok gazdaságtalanok, veszteségesek. Az erdőtulajdonos elsődleges célja a nyereség megtermelése, nem várható el tőle, hogy saját zsebéből, ellenszolgáltatás nélkül, közérdekű célokat is finanszírozzon (kivéve az Államot). Az erdő védelmi és közjóléti funkciójának érvényesítése viszont megkérdőjelezhetetlenül közérdekű cél. A  természetszerű erdőgazdálkodás ökonómiai oldalát Magyarországon még nemigen vizsgálta senki üzemi körülmények között. Számított modellek nem ismeretesek. Ez még azokra az állománytípusokra vonatkozóan is igaz, ahol a „Pro Silva” elvekre alapozott erdőkezeléssel már évek óta üzemi mérető kísérletet végeznek.
A természetszerű erdőgazdálkodás másik alapvető feltétele, hogy a hatályos jogi rendszerbe illeszthető legyen, tehát a támogatási és elvonási rendszer, valamint az erdőtervezés és a felügyelet kezelni tudja az alkalmazandó eljárásokat.